A virágos sziklakert
A sziklakert a gyűjtőhelye a hegyvidékekről származó növényeknek. Rengeteg növényfaj lakja ezeket a területeket, mert a természetben azonos kőzeten is, ugyanannak a hegynek északi vagy déli oldalán , más és más egyedeire bukkanunk.
A jól megépített sziklakert ezeknek a merőben különböző növényeknek és igényeiknek megfelelő környezetet képes teremteni.
A sziklakert másik legfontosabb alkotóeleme a kő. Az építéshez olyan köveket, kisebb sziklákat gyűjtsünk, melyeket a természeti erők, a hőmérséklet, a csapadék és a szél alakított, formált, ezáltal nyerték el sajátos szépségüket.
A sziklakert két altípusát különböztetjük meg: a tájképi és a mértani sziklakertet.
Tájképinek nevezzük azt a típust, mely a kő és a növény természetes előfordulási formáját és sajátosságait igyekszik visszaadni. A tájképi sziklakert lehet sziklakibúvásos vagy szórványköves.
A sziklakibúvásos sziklakert a hegyoldal képét jeleníti meg. Akkor természetes hatású, ha úgy tűnik, a „sziklák” a mélyben elhelyezkedő egyetlen hatalmas sziklatest felszínre bukkant részei. A szórványköves sziklakert a hegyláb, a hegyi rétek képét idézi, ahol a lejtés többé-kevésbé megszűnik, és az összefüggő növénytakarót már csak itt-ott töri meg a szikla, a gyepbe süllyesztve szétszórtan kisebb-nagyobb kőtömbök hevernek.
A mértani sziklakert jellemzője a geometrikus formarendszer. Ebben fontos szerepet kap a szimmetria és a tengelyvonal. Tengelyvonalat a kertben vezető út alkothat. Teremtenünk kell egy olyan helyet is, ahonnan a szimmetria áttekinthető. A középpontot egy, a tér közepén elhelyezett plasztikával, szoborral, kerámiával érzékeltethetjük. Ilyen célra használhatunk egy magányosan álló sziklát vagy érdekes rajzolatú követ is.
A sziklakertbe ültetett virágok többsége valódi sziklanövény. Nálunk azok a fajok fejlődnek jól, amelyek hasonló éghajlati viszonyok közt a mérsékelt égöv alacsonyabb, szárazabb hegyvidékein honosak. A sziklakert növényeinek számára elsődleges életfeltétel a fölösleges víz tökéletes elvezetése, mert a sziklanövények és a száraz erdők aljnövényei eredeti termőhelyükön laza, sokszor kőtörmelékes, humuszos talajokon élnek, ahonnan a víz maradéktalanul elszivárog. A levegős talajviszonyokhoz szokott növények számára ezért ugyanezeket a feltételeket kell megteremtenünk.
A sziklafalakon vagy kőtörmelékeken élő fajok nagy része nemcsak a pangó talajvízre kényes, hanem azt is megsínyli, ha föld feletti részei a csupasz földön fekszenek és besárosodnak. A földdel betemetett levélrészek a nyirkos, hűvös időben rothadásnak indulnak, ami azután az egész növényre átterjedhet. Ezeknek a növényeknek olyan termőhelyet kell készítenünk, amelyben a tövük kövek közt vagy kőmurvában van és ez védi őket a besárosodástól.